2015. február 28., szombat

Orbán a magyar Kremlben

Orbán Viktor évet értékelt. Az értelmezése körül még valószínűleg hosszabb vita fog folyni. Ezt előrevetíti, hogy az elemzők és a különböző pártok képviselői rögtön a beszéd végeztével elkezdték letenni a garasokat. Ami érthető is. Egy ország miniszterelnökének a beszéde érthetően kerül az adott országban az érdeklődés középpontjába. Akár egyet értenek vele, akár nem.

Sok szempontból mégsem csak maga a beszéd az, ami érdekes lehet. Különösen nem Orbán Viktor esetében, aki maga mondta, hogy nem számít, amit mond, mert az csak pávatánc. De azért is érdekes lehetnek a járulékos körülmények, mert kár lenne elfelejteni azt a kort, amiben a miniszterelnök szocializálódott. Nem csak azért, mert a neo-kádárista áthallások szinte naponta hemzsegnek a kormányzati ténykedésekben. Már akkor, amikor nem éppen Rákosi Mátyás vagy Horthy Miklós korszára emlékeztetnek az egyes megnyilvánulások. Lényeges arra a korszakra az 1960-as évek végétől datálható évtizedekre emlékezni azért is, mert kifejezetten pávatáncos korszak volt. Bár akkor inkább úgy hívták: a sorok közt kellett olvasni, és a sorok közé kellett tudni írni. De lényegében sokban hasonlított a pávatáncra. Nem véletlen talán, hogy Orbán Viktor számára a korrektség olyasmi, amivel nem igazán kell foglalkozni. Nem csak a PC-nek rövidített, olykor valóban értelmetlen udvariaskodásra hajazó, megfogalmazási stílus, hanem az a korrektség is, amivel valaki nem mond egymásnak szögesen ellentmondó dolgokat, illetve nem nézi hülyének a hallgatóságot.

Egyébként az utóbbi is olyan körülmény mait a kremlinológia szabályai szerint érdemes egy pislantásra méltatni. Nem olyan laposra, amivel Andy Vajna aludt bele a nagy évértékelésbe, hanem általában. A Millenárison megszokott beszéd helyett ugyanis a többször is átadott Várbazár volt a színhely. Talán azért is kellett többször átadni, hogy ilyen események alkalmával ne szakadjon le a plafon. De ettől eltekintve is érdemes tudnunk: a jelenlevők száma, a hely befogadóképessége miatt, lényegesen alulmúlta a korábbi közönségét. A kint kígyózó sorokról sincs tudomásunk. A Fidesz népszerűségvesztését is jelezheti persze az, hogy a tömeg látszatát csak kisebb helyen tudták a szervezők biztosítani. De jelezhet egészen mást is. Nevezetesen Orbán Viktor egyre inkább bezáródó önvilágát. A centrális önvezérekről ugyanis történelmi párhuzamok alapján tudjuk: egyre szűkül az a kör, amelyben hajlandó, illetve képes megbízni. Részben okkal, mert a realitásoknak egyre messzebbről integető eszmehalmazzal egyre kevesebben vállalnak őszintén közösséget. Részben ok nélkül annyiban, hogy kizárólag a belső félelmek is képesek leszűkíteni a bizalom körét.

Ennek fényében lehet érdekes az a metakommunikációs, amit az elemzők egy része is említett: az évértékelő végig papírból, minimális szemkontaktus-vállalással zajlott. Orbán Viktor gyakorlatilag végig felolvasott. Ez alkalmasint jelezhette azt a menekülési kényszert is, amivel minél messzebb igyekezett magát elhatárolni a környezettől. A miniszterelnök felelősség-kerülő viselkedése eddig is ismert volt. Márpedig beszédet tartani felelősség. Nem csak a hosszú távú hatása miatt, hanem azért is, mert a közönség metakommunikációs visszajelzése azonnali lehet. A papír felé fordulva azonban „igazoltan távol lehet” a jelen levőktől. Egyben saját magából sem kell sokat megmutatnia. Ami önmutogatás akár leleplező lehet. Akár ténylegesen, akár a belső félelmek alapján. Ahogy a tanárok is pontosan felmérhetik a diák hasonló viselkedése alapján a „lesúgott” dolgozatot egy felolvastatás során, a szemkontaktus kerülését egy felelésnél, és a korábban említett jelek jó részét. Ezek alapján a beszéd sokkal inkább olyan volt, amiben a felolvasó sem hisz. Márpedig ez az, ami leginkább a pávatáncra emlékeztet az egészben.

Az, hogy a beszédírók güriztek-e a szöveggel, vagy Orbán Viktor maga írta meg a házi feladatot, igazából indifferens. Az azonban nem, hogy a miniszterelnök láthatóan maga sem hitte el azt, amit elmond, felolvas. Legalább is a jó részét nem hitte el. Annyira, hogy a jelek alapján nyilvánvalóan félt: még a külön kiválogatott, s egyre szűkebb körben kiválogatott hallgatóságnak sem lesz képes hitelesnek látszón előadni. Ez a belső hitelességi válság lehet talán a beszéd legveszélyesebb üzenete. Ez ugyanis a személyiség olyan szintű beomlását veszélyezteti, ami sokszor vezet már nagyon irreális döntésekhez. Egyszemélyi vezetők esetében ez sokszor azt is jelentette, hogy az utolsó töltényig kitartott a legképtelenebb döntések mellett is. Mert már csak ezek jelentik a kapaszkodót az utolsó nagy összeomlás ellen. A görcsös ragaszkodás. Mindenhez. Bármihez. Elég ehhez a történelmet áttekinteni. Elég olyan példát szolgáltat, amelynek megismétlődését nem sokan szeretnék.

Még talán azok sem, akik haszonélvezőnek hihetik magukat ideig-óráig. Elég, ha arra is emlékszünk: Sztálin idejében a körömolló és a retusecset kezelés voltak a csoportkép-készítés egyik legfontosabb eszközei.

Andrew_s

2015. február 26., csütörtök

Avassuk szentté a Fideszt

A Fidesz környékén ismét valami nagyon kemény anyagot osztogathattak szét. A dinnyékért egykoron felelős Budai Gyula ráadásul nagyon bele is markolhatott a zacsiba. Ami nem is lenne baj, ha csipás szemmel és nyáladzva vizionálna egy pince mélyén. Azonban egy parlamenti vizsgálóbizottság létrehozásáról dönteni nem ez a kategória.

Arról a vizsgálóbizottságról lett volna szó ugyanis, amelyik az amerikai kitiltási botrány kapcsán vizsgálódott volna. Mely botrányba végső soron az immár csak egykori ügyvivő, André Goodfriend a postás szerepét vállalva keveredett bele. S kár lenne feledni például Vida Ildikó elévülhetetlen alakítását a kikürtölő pletykafészek szerepében. Amit aztán a „tolmács, hol vagy” mottóval írt magánszámmal tett még emlékezetesebbé az internet egyszerű halandói számára. Illetve, nem csak nekik. Ahogy azt is érdemes talán emlékezetünkbe idézni, hogy a kitiltási botrány nem egészen arról szólt, hogy „cica, ide ne gyere”. Tekintettel arra, hogy az alapja az a fajta kormányközeli korrupciós gyanú volt, ami messze túlmutat azon, hogy az amerikai követség ügyvivője a világ mely tájára, és mikor távozik. A parlamenti vizsgálóbizottságnak tehát bőven lett volna mit vizsgálódni. Például a korrupció-gyanúk politikai vetületeit illetően.

Érthető persze, hogy a hatalom közelében egy ilyen vizsgálódás nagyon kellemetlen hatással bírhat. Az, hogy Budai Gyula a bizottság megfúrására vonatkozó megbízással érkezett a szavazásra, az is érthető tehát. Habár, tulajdonképpen nem. Tejintettel a vizsgálóbizottságok hagyományörző hatékonytalanságára, akár meg is szavazhatták volna fideszék a létrehozását. Hülyeséget beszélni ehhez teljesen felesleges lett volna. Márpedig azt állítani, hogy azért nincs mit vizsgálódni, mert Goodfirend távozott, az elég muzsájdzseki-érett kijelentésnek tűnhet. Éppen azért, amit korábban írtam. A követségi ügyvivő csak a postás szerepét töltötte be. Ráadásul elég kézenfekvő konfliktus-feloldási javaslattal is élt még ittlétekor. Azzal, hogy tesztelje a rendszert az, akit érint. Adjon be beutazási kérelmet és tegye közzé az eredményét. Akár az elutasítást és annak indoklását is. Budai Gyula például sokkal hatásosabb bizottságelutasító kampáynlózungként alkalmazhatta volna az André Goodfriend által javasolt teszt eredményének felmutatását.

Bemutatva például Vida Ildikó vízumát. Vagy elutasítás esetén azt az indoklást, aminek semmi köze nincs a korrupcióhoz, Az utóbbit különben a NAV elnökasszonya is megtehette volna. Sokkal hatásosabb lett volna a „pereljük-be-Goodfriendet” című cicaharcnál. De nem rémlik, hogy ez az okiratbemutatás megtörtént volna. Így még a kitiltások ténye is lebegtetésre van ítélve. Akár vizsgálandó tényként is előfordulva a szürke homályban. De nem fogják a jelek szerint vizsgálni, mert a postás elutazott. S akkor, ha nincs itt a postás, akkor ugyebár már az sincs, amiről a hírt hozta. A strucc sehol nincs a Fideszhez képest. Még akkor sem, ha ismert a kommunikációs recept. Ha nem beszélnek szegénységről, akkor az nincs. Ha gazdasági menekültekben vélik megtalálni az aktuális gőzleeresztés eszközét, akkor nincs gazdasági exodus Magyarországról. Ha kijelentik, hogy 47 ezerből meg lehet élni, akkor biztos úgy is lesz. Annak a néhány állam-közeli mitugrásznak, akinek nem ennyiből kell tudni megélnie. De ismert ez a csodagyógykezelés a rokkantak esetében is. Jézus és az összes szentek sincsenek a fasorban sem a kormányzati rehabilitációs ügynökökhöz képest. Mert azért orvosoknak nem mindent és nem minden esetben tekinteném az illetőket.

Ha pedig már a csodagyógyászatnál tartunk. Ha nem jön be, akkor a páciens elmehet a saját szociális temetésére. De csak akkor, ha a postás célba ér a temetési értesítéssel. Mert, Budai Gyula és hittársai logikáját követve, ellenkező esetben örökké élni fog. Elvégre, ha a postás távoztával nincs mit vizsgálni a korrupcióbotrányos kitiltásokon, akkor partecédula ki nem kézbesítése nyilvánvalóan a halál tényét is ignorálni képes. Nem is tudom. Talán el kellene indítani a szentté avatási eljárást a Fidesz-képviselők számára.

Andrew_s

2015. február 24., kedd

Kedves ellenzék: pofa súlyba

A Veszprémben lezajlott időközi választásnak alighanem számos tanulsága van és lesz. Levonódván a különböző oldalakon. Igaz ez győztesre és vesztesre egyaránt. A veszteséglista birtokosa akár bűnbakot is nekiállhat keresni. Végső soron a saját soraiban is. A győztes oldalán pedig akár azon is el lehet tűnődni, hogy végső soron ki nyert, és miért.

A Fidesz környékén az első reakciók különben tényleg a tanulságok levonásának irányába próbáltak közelíteni a célkereszttel. A realitás azonban az, hogy ez egy elég nehéz mutatvány lesz. Egy olyan vezetővel a puttonyban, aki számára a világ szinte binárisan oszlik meg a tapsoncok és ellenségek táborára valójában nincs mód a realitások talaján álló tanulságok levonására. Hamarabb fognak eljutni a bűnös kereséséhez, mint a tanulságokhoz. Illetve, a tanulság az lesz, hogy valaki bűnös ebben. Ha más nem, akkor Gyurcsány. Mert csak. Ha mégsem Gyurcsány, akkor Simicska. Most bele úgyis divat lehet belerugni. De itt álljunk is meg egy pillanatra. Simicska Lajos ugyanis tényleg tehet a veszprémi zakóról. Azzal ugyanis, hogy nyílt színen elküldte Orbán Viktort a halál micsodájára, és a kollégiumi közös vakaródzások hangulatát idéző keresetlen jelzővel illette a vezért, valójában előkészítette a veszprémi bukást. Közvetve bár, de tényleg megtette. Azzal, hogy demonstrálta: Orbán nem tévedhetetlen, sérthetetlen, és leszólhatatlan. Azok számára, akik számára Orbán maga volt mindezek nimbusza, komoly cseréptörés lehetett Simicska fellépése. Még akkor is, ha különben kis míves cserépedényke maga is. A csalódottak pedig otthon maradtak. A vereség pedig tovább rombolja Orbán nimbuszát.

A győztes oldalán Kész Zoltán nyilvánvalóan nyert. Független jelöltként nyert. Ami egyben nem csak azt jelenti, hogy a Fidesz zakót kapott, hanem tulajdonképpen azt is, hogy a mai magyar közpolitikai pártok összességükben zakót kaptak. Még akkor is, ha egyes pártok kiálltak a független jelölt mellett, míg mások kiálltak a független jelöltet támogató pártokkal szemben. A független jelölt győzelme érzékeny barométerként jelzi, hogy az embereknek alapvetően több garnitúra hótaposójuk van tele az egymással marakodó, de kétségesen karitatív célok megvalósítására felkerekedett pártügyi mozgalmárokkal. Azt is hallani az elemzések nyomán, hogy a Jobbik lehet pártszinten a legnagyobb haszonélvezője ennek a globális párt-elutasításnak. Amiben nem kis szerepe lehet annak, hogy az általuk felvetett kérdésekre, a féligazságokon alapuló, kirekesztő, és előítéletes szólamaikra nincs valósan alternatív válasz. Mert az a fajta válasz, amit nem lehet egy krimóasztalra könyökölve, két sör után is felfogni, az nem válasz. Aki azt hiszi, hogy az a tömeg, amely tagjainak kilóg a feneke a nadrágból, a cizellákra, az akadémikusi szintekre, és a filozofikus bölcseletekre kíváncsi, az sörnél sokkal keményebb szerrel tekergeti kifele az agytekervényeit. Mondjuk Arisztotelésszel. De Freudig már nem biztos, hogy elmerészkedik. Távolabb már biztosan nem. Mert akkor mégis szembe kellene nézni pár dologgal. Talán még egy tükörrel is. Azt a kínt meg mégsem kívánhatjuk egy egyszerű politikusnak. Az ellenzékieknek sem.

Önkínzásból meg eszük ágában sincs ilyen messzire vetemedni. Akkor ugyanis azt is meglátnák, amit már emlegettem. Veszprémben a pártok általában, és a pártjelöltek állítása, mint koncepció kapott zakót. Visszaigazolva különben azt, amin a civilnek mondott politikai mozgalmak is időről időre feltűznek a zászlóra. Függetlenül attól, hogy aztán az említett zászló árnyékát mennyire sikerül megtölteni tartalommal. A tartalom minőségét illetően pedig nemkülönben lehetnek fenntartásaink. Ezzel kapcsolatban, visszaolvashatóan, legalább annyira szkeptikus vagyok, mint az LMP ellenzékiségével kapcsolatban. A zászlón lebegő lózungok azonban annyiban igazak, hogy a népnek, mint állampolgári összletnek tényleg bejön a pártoktól független politikai jelölt. Nem feledve, hogy egy helyi érdek képviseletére is választott képviselő, vagy akár polgármester esetében természetesebb állapot a pártfüggetlen, helyben megszólítható és lebarmolható jelölt, mint a számonkérhetetlen lojalitás-lovag.

Amikor tehát az ellenzéknek önállított pártok esetleg elkezdik verni a mellüket Veszprém kapcsán, akkor jó lenne, ha csak néhány hangadónak eszébe jutna: ők is buktak. Tehát a melldöngetés hangerejét lehet kicsit lejjebb tekerni. Ellenkező esetben sajnos azt kell megállapítani, hogy a veszprémi időközi választás üzenetét nem sikerült megértenie az ellenzéki pártoknak. Ahogy a tapolcai jelölés kapcsán ez a meg nem értés az MSZP részéről már szinte biztos.

Andrew_s

2015. február 23., hétfő

Decibelekkel a hatalomárnyék-szék felé

Az LMP egyre érdekesebb tiszteletkörökkel képes meglepni a nagyérdeműt. Szinte hagyományőrzésből, amit a lassan történelmi múlttá vált önszalámizással vezettek be. Most éppen a peres korszakukat élhetik. Ez alighanem valami összevont esete az orális és anális korszaknak. Már akkor, ha egy pártra van értelme Freud tanításait átvetíteni.

Bár, valószínűleg nincs értelme. Még akkor sem, ha a pártokat is emberek alkotják, és a tagoktól, illetve a környezetüktől fejlődnek olyanná, amilyennek a mindennapokban látjuk. Azért persze lehet abban az orális szakaszban valami. Nem annyiban, hogy a párt, mint olyan elkezd mindent a szájába venni, majd kiül a Duna-partra egy jó szivarral. De annyiban igen, hogy a politikában el nem ért fontosságot megpróbálja hangoskodással pótolni. Mert azért Veszprémben nem csak a Fidesz bukott, hanem a balabbik ellenzékkel nem annyira, a Jobbikkal pedig esetlegesen tárgyalni képes LMP is zakót kapott. Kisebbet, mint a Fidesz, de kis párt, kis zakó. Ami nyilvánvalóan azt is jelenti, hogy megint vesztettek egy képviselői fizetést. Ja igen, képviselői helyet is vesztettek. S talán ezért is próbálkoznak az anális szakasszal. Mármint a máséval. Ami különben szintén absztrakció, mivel a hatalomnak nincs olyanja. Az LMP által teljesíteni vélt szívesség tehát szintén csak absztrakcióként értelmezhető.

Miközben a perek nem okvetlenül absztraktak. Még akkor sem, ha meghirdetésük simán belefér az aktuális hangoskodásba. A minap Schiffer András gondolta, hogy perelni akarja a veszprémi időközi választás győztesét. Ma már a hírek szerint a párt perel. Ki nem fogja senki találni, hogy kicsodát és miért. Úgysem hallom, hogy ki mire tippelt, tehát maradjunk abban, hogy tényleg a veszprémi szavazással kapcsolatban perelnek. Varjú Lászlót, a Demokratikus Koalíció alelnökét. A hírek szerint tehát az LMP mégis csak kimegy a csalitosba, rápippant a világ száz bajára, és perel. Gondolom eközben fel sem tűnik sem Schiffer Andrásnak, sem az LMP más politikusának, hogy egyre inkább besorakoznak a Fidesz politikai szekértolóinak szervezett önképzőkörbe. Elérve lassan azt, hogy a Fidesz nevű formáció legyezőszerűen kinyitható szervezetként legyen elképzelhető. A centrumába tartva a tiszta hatalommániát, amely központi akarnokságot a rugalmasság látszatát kölcsönző gumikötelekkel erősítenek a társadalomhoz.

Függetlenül attól, hogy azokat külön-külön minek hívják, és a látszat erejéig milyen nyilatkozatokat tesznek. A Fidesz klerikális platformja például szinte már csak a cégbíróságon van külön szervezetként nyilvántartva. Valószínűleg a tagok sem hiszik el, hogy a KDNP önálló párt lenne. Ellentétben a Fidesz radikálisainak csatlakozó pontot kínáló Jobbikkal, amelynek tagsági többsége alighanem hisz a párt önállóságában. Holott elég nyilvánvaló áthallások teszik kétségessé ezt az önállóságot. Függetlenül attól, hogy Orbán Viktor és Vona Gábor azonos keltető-csoportban is próbálkozott a szervezkedésssel annak idején. Elég a hallgatólagos támogató-akciókra, vagy éppen ellenkezőleg, az elhatárolódások hiányára gondolni. A túlsó szárnyon, a baloldal felé pedig ott van az LMP. Függetlenül attól, hogy Veszprémben Schiffer András koccintott-e nyilvánosan Kubatov Gáborral vagy sem. Egyszerűen azért, mert már elég régóta ismertek azok az LMP-s akciók, amelyek többet ártanak az ellenzéknek, mint a kormányzatnak. Még akkor is, ha az egyes politikusaik részéről még akár a személyes unszimpátiákat is el lehet fogadni. Mert ostobaság lenne azt hinni, hogy akármelyik politikust alanyi jogon szeretni kellene.

Azt legfeljebb csak az egészen ostoba, és diktatórikus vezérek hiszik, hogy a neki tapsolók mind imádják, és akik nem tapsolnak azok mind utálják. Ebből a szempontból Orbán Viktor teljesen a helyén van. Schiffer és pártja pedig a lehető legjobb ajtókon kopogtat. Apró szívességekkel a Vezérnek. Biztosítva ugyanakkor az „ellenzék” megosztását. Ha az ellenzéknek hívott massza tagjainak ez egyedül nem menne. S korántsem az a baj, hogy pereskednek. Ha indokoltnak érzik, tegyék. Ha igazolható az igazuk, különösen tegyék. Ha a DK, vagy Kész Zoltán galádságot követett el, akkor az igazságérzet is az elmarasztalást indokolná.

Az azonban nem kicsit árulkodó, hogy nem a bejelentett per első tárgyalása után értesülünk az esetleges ügyekről, hanem először a nagy üvöltést halljuk. Majd alighanem a nagy hallgatás következik. Kicsit hasonlítva arra, amikor a kampányfinisben annak idején polgármestert is tartóztattak le. Majd szép csendben megszülettek a felmentő döntések a bíróságokon. Olykor évekkel később. Most csak a kétségébresztő orális szakaszban van az LMP pereskedése. A nyelvnyújtogatás és kalapozás majd csak eztán jön.

Andrew_s

2015. február 22., vasárnap

Schiffer? Nem troll és nem trójai

Fotó: MTI / Nagy Lajos
Veszprémben lezajlott az a szavazás, amely Navracsics Tibor helyére juttatott valakit a Parlamentbe. A számok pillanatnyi állása alapján nem a Fidesz jelöltje kapta a legtöbb szavazatot. S talán ez is közrejátszottabban, hogy a Nemzeti Választási Bizottság módosította korábbi álláspontját a Kész-féle megtévesztési gyanú ügyében.

Tekintettel a szavazatok állására, az élet bizonyította be, illetve a választok a cetlikkel igazolták, hogy az ellenzéki oldalról valóban Kész Zoltán volt az esélyes jelölt. Ezzel matematikailag a fideszes kétharmad elbukott az országgyűlésben. Még akkor is, ha az egyes törvények megszavazásánál még bőven van lehetősége tobzódniuk az orbanistáknak. Már csak azért is, mert a legkülönbözőbb segédcsapatokra számíthatnak. Jó néhány esetben akár a Jobbikra is, mint olyan pártra, amelynek szólamaiból egyre többet büfög fel a kormányzat néhány képviselője is. Amellett kár lenne elfeledkezni az LMP-nek nevezett formációról, amelynek képviselői sokszor leginkább azt igazolták: a politika olyan amilyen, és az ő köreikben sem más, mint máshol. Nem vonva kétségbe azt sem, hogy nem egy esetben valóban rápirítottak a kormányzatra, és amit például a földmutyik kapcsán végeztek az példa értékű. Összességében azonban legalább annyi szívességet tett például Schiffer András pártelnök a kormányzatnak, mint amennyire ellenzékinek állítja be magát.

Talán pont ezért is lehetett foganatja egy olyan állításnak, amely szerint a veszprémi időközi előjátékában sem teljesen narancsmentesek az LMP mindennapjai. S amely állítással kapcsolatban egyelőre leginkább a Schiffer András kidagadt-nyakizmú vagdalkozása a legerőteljesebb érv. Amely vagdalkozást pont az teszi különben hiteltelenné, amilyen módon színre került. Azt ugyanis, elképzelésem szerint, elég egyszerű lehetne igazolni, hogy az LMP aktivistái csak az LMP tulajdonában álló autókkal közlekedtek, és ezen közlekedésük során soha nem is álltak meg egyetlen Kubatov-ficsúr mellett. Annyi időre sem, hogy egy névsort tartalmazó papírlap gazdát cserélhetett volna. Tehát elképzelem, hogy Schiffer András ezt az autós ügyet pillanatok alatt tisztázni képes minden csapkodás nélkül. A SéfKrajcár Étteremben készült fotóról meg sietett kijelenteni: „Hogy kik voltak még ott vadidegen alakok az étteremben, honnét tudjam?!

Mely kijelentés különben sokkal életszerűbb, mint az, hogy az LMP újbudai aktivistái kellenek egy veszprémi szavazáshoz. De még ezt is elhiszem. Elvégre egy kis, alapjaiban elég fajsúlytalan párt nyilván mozgósít minden utaztatható aktivistát egy ilyen eseményre. S azt tényleg nem lehet elvárni, hogy minden Kubatov-altivistát ismerjenek. Azt meg különösen nem, hogy felismerésük esetén kiverjék őket az étteremből. Az egy légtérben tartózkodás pedig (még) nem büntetendő. Minden pereskedés nélkül elintézhető lenne egy kézlegyintéssel, és azzal, hogy „Tényleg azt állítják? Hülyeség!” Minden pereskedés nélkül. Éppen azért mert épeszű ember nem várná el senkitől, hogy egy étterem minden látogatóját ismerje. Amikor Schiffer András nekiáll perrel fenyegetőzni, azzal pont ott van a gond, hogy túljátszani látszik a helyzetet. Dokkal inkább olyan látszatot kölcsönözve a helyzetnek, hogy előre el akarja hitelteleníteni azokat az esetleges felvételeket, amelyen esetleg tényleg mancsol egy Fidesz-aktivistával. Függetlenül attól, hogy ha mancsolt, ha nem, a pillanatnyi állás szerint narancsos bukta a veszprémi menü.

A pillanatnyi állás szerint, mert az LMP-vezér kirohanása nem csak arra lehet jó, hogy esetleges képeket, tanúkat hiteltelenítsen előre. Arra is kiváló előjáték lehet, hogy a győztesnek látszó Kész Zoltán győzelmét aláássa. Szinte felkínálva tálcán az okot, és indokot arra, hogy megtámadják a választás eredményét. Újabb megtévesztési gyanút jelentve be. Csak némileg elborult fantázia kell egy olyan forgatókönyvhöz, amelyben első lépés Schiffer András pere lehet. Már akkor, ha valóban perelni fog. Mert azért gyanítom, hogy ez a per sokkal inkább egy hirtelen megindulásból felindított lufi. Ami alatt, mellett, felett még lesz pár telefonhívás. Tehát per. Tanúként odarángatva bárkit, aki az illető étteremnek csak a közelében lehetett. A per ténye, és annak elhúzódása esetén az azt övező cirkusz önmagában hitelességi kérdéseket vethet fel. Céltáblává téve a Parlamentbe jutott új képviselőt. Amellett aligha kétséges, hogy akár csak a Schiffer-kirohanásban kétségessé tett Facebook-bejegyzésre hivatkozva késleltessék a hivatalos eredményhirdetést, és vizsgálódjanak kicsinyt. A Fidesz és a Jobbik eközben „csak úgy” rászállhat Kész Zoltánra. Elérve, hogy mire a választási bizottság, mindenki nagy meglepetésére, megsemmisíti az eredményt, addigra biztos lábakon álló jobboldali jelölt legyen arrafele. Vagy legalább ne legyen más.

De, természetesen eszembe sincs azt állítani, hogy az LMP vezetőjének ilyen céljai lennének a perrel való vagdalkozással. Előre le is szögezem, hogy a jövő minden eseménye, ami csak kicsit is hasonlít a fentiekre, az a véletlen galád összejátszása. Annyira, hogy amennyiben Schiffer András állítaná bármikori találkozásának hiányát Orbán Viktorral, azt is készséggel elhiszem.

Andrew_s

2015. február 21., szombat

Ságvári - Iskolai névmágia akadémikusi szinten

A ságváris névmágia korát megelőzve
fokozatolt apostola
Annak idején, amikor még középiskolába jártam, az az iskola egy egyetemi gyakorlóiskola volt. Most valami FM KASZK nevű vízfej gondolkodik felette. Az iskola neve is megváltozott azóta. S bár nekem személy szerint a régi névadóval sem volt gondom, mivel egyszerűen nem foglalkoztam vele, a mostani legalább tényleg jellemző a sulira.

Annak idején Asztalos Jánosról volt elnevezve. Ma az iskola egykori igazgatójáról, Varga Mártonról. A Ficus elastica az üvegházban akkor is békésen növekedett, és legutóbb, amikor ott jártam, még mindig élt. Ugyanott, ugyanaz. Miközben évtizedek teltek el, és nem egy olyan tanárom van, akikre már csak az emlékükre ültetett fák emlékeztetnek. S valójában egyre homályosabbak azok az emlékek, hogy kivel ki szúrt ki, kit ki feleltetett büntetésből, vagy kapott akár érdemtelenül jelest. Az évtizedek elszálltak. Az akkori ideológiák is. A fikusz azonban azóta is el van. De ha nem lenne, akkor sem az ideológiák tehetnének róla, hanem az, ha az iskolának nem lesz pénze az üvegház fenntartására, ha a „dübörgő gazdaságban” nem lenne helye az ott képzett kertészeknek, ha a remekbe szabott oktatáspolitikai baromságok tönkreteszik azt, amit generációk építettek fel. Olyan generációk, amelybe a legkülönbözőbb tanár-emberek és diákok egyaránt tartoztak. Volt tanárom, aki szerint Lenin talán egy jobboldali elhajló volt, és emberségből, gerincből többet tanulhattunk tőle, mint a jelen sok neofita talpnyalójától. Ahogy a szakmát is csak sikerült megtanítani a diákoknak. S persze, voltak kevésbé kedvelt tanárok is. Hol nincsenek. De valahogy mindig az „iskola” maga képezte az emlékek magvát.

Valahogy soha nem a neve alapján ítéltem meg az emlékeket. A név csak egy címke. Megette a fene azt, ha egy iskola esetében a nevet hiszik legfontosabbnak. Nem azok, akiket a név, míg odajárnak összefog, és végzés után összetart. Hanem azokat, akik az iskolával szembeni kellemetlen emlékeik hatására még a nevet is eltörölnék. Ha már az iskolát nem képesek. Ha már az odajárt generációkat, az őket a szünetben talán kicsúfoló iskolatársakat nem képesek a Holdra száműzni. Akkor legalább a névtáblába rúgjanak. S amiért a személyes emlékekre kitértem az az, hogy miért tett szomorúvá, és miért hökkentett meg egy, a legfrissebben gumicsont-gyanús hír egyik szólama. Különben igen, a „Ságváriról” van szó, és az általánosabb véleményemre is szánok pár mondatot majd. Előbb az az ominózus kiragadás jöjjön az átnevezést említő egyik forrásból.

A tudósítás szerint: „Bor Zsolt, a Ságvári-gimnáziumban végzett fizikus akadémikus szerint elég a “mondvacsinált kommunista hősből”, itt lenne az ideje a névváltoztatásnak”. S lehet nyugodtan hibáztatni, de eleddig fogalmam sem volt kicsoda Bor Zsolt, és hol végzett. Miközben Ságvári Endréről azért nagyjából él még valamilyen kép a generációmban. Ha máshonnan nem, akkor a háború alatti életéről, illetve lelövéséről készült film okán. Amellyel kapcsolatban senki ne fáradjon leszögezni, hogy kádárista propagandafilm volt. Az volt. Ahogy Ságvári Endre sosem tagadta a baloldaliságát, és akár kommunista voltát sem. Egy elvet vallott még akkor is, amikor a neveit váltogatta. Ellentétben például a jelenlegi miniszterelnökkel, aki a KISZ-től a konzervatív jobboldalt felhasználó diktatúráig ugyanazt a nevét adta a prosti bugyijánál is gyakrabban változó ideológiájához. Miközben elve az elvtelenség. Olyan kiszolgáló-személyzettel, mint az árnyékkeresztény Rétvári Bence és Balog Zoltán, a persely cinikus pátere.

Bor Zsolt kapcsán különben igyekeztem korrepetálni magam. Elvégre mégsem árt, ha az embernek legalább felszínes képe van valakiről, aki a jelek szerint nagyon utálhatta azt az iskolát, amelyben érettségit szerzett. S amely elindította a jelenlegi akadémikusságig vezető úton. Ezt a szinte gyűlöletig fajult ellenérzést a fentebb emlegetettek alapján gondolom. Ellenkező esetben nem az iskola nevével, hanem a fejlesztésével, a diákjaival, vagy akár az iskolatársakkal való sörözéssel foglalkozna. Habár a névmágiát már közel két éve is emlegette, mint most olvasom a neten. Talán mert a lézerekről már akkor is mindent tudott. Mert olvasom most, hogy azzal foglalkozik az akadémikus úr. Aki különben 1973-ban a Szovjetunióban, Kijevben végzett. Aki ezek szerint a Ságváriról elnevezett iskolában elég jó ifjúkommunista lehetett. Akkortájt ugyanis nem akárkiket vettek fel a szovjet egyetemekre. S mert az adatlapján azt olvasom a végzettségei között, hogy „1975 PhD. fizikából, JATE”, nem akárki lehet a most nyilatkozó névmágus. 1975-ben ugyanis PhD fokozat de facto nem létezett hazánkban. Ha neki, két évvel a kijevi tanulmányok után mégis odaadták Szegeden, akkor azt hiszem, inkább nem akarom tudni, hogy Bor Zsolt mennyire volt „mondvacsinált kommunista hős” az 1970-es években. De akkor sem, ha elfogadom az akadémiai adatlapot, ahol csak egyetemi doktori szerepel az adott évben.

Ahogy azon akadémikusok pályáját is lehet, hogy jobb nem feszegetni, akik a névminősítő bizottságot alkotják. Amelynek ténykedését jelzi az, hogy „Ságvári nevének használatát az MTA a “nem javasolt” kategóriába sorolta”. S akkor hirtelen eszembe jut, hogy kár is lenne nevesíteni a dísztársulatot. Elvégre lehet: Horger Antalról azt sem tudnánk, hogy a világon volt, ha nem csapja ki a nevét később megörökítő József Attilát. De aztán eszembe jut, hogy mégis érdekes lehetne tudni a döntnökök névsorát. Mert az akadémikusok jobbára nem az 1990-ben született korosztályból keverednek ki. S mégis érdekes lenne tudni, hogy akadémiai szinten kik komcsiznak. Hátha kiderülne, hogy annak idején intézeti párttitkárok, évfolyam-bizalmik, és hasonlók lebegtetik most másik, a most más irányba elvárt nyelvcsapások irányába a köpönyeget.

Andrew_s

Ügyészségi reklám az ellenzéknek

Úrfej-felmutatás 2013
Fotó: HVG / Túry Gergely
Az M1 híradója szerint vádat emeltek Dopeman ellen egy 2013-as fejbe-rugásért. A vád: garázdaság. Még akkor is, ha a fej ugyan Orbán Viktoré volt, de „hungarocellből” készült. Ráadásul egy tüntetésen, egy kormány-, illetve Orbán-ellenestüntetésen esett meg az a bizonyos rúgás. Ugyanakkor, a vád minden visszássága dacára előfordulhat, hogy az ellenzék hálás lehet Polt Péter hivatalának.

Ha ugyanis véletlenszerűen megszólítunk járókelőket az utcán, akkor valószínűleg elég szegényes képet kaphatunk a Szolidaritás Mozgalom ismertségét illetően. Annak ellenére, hogy azt a bizonyos, és korántsem százezreket megmozgató, szoboravató tüntetést ők szervezték. Mert a szobor ledöntése előtt felavatták a kormányfő, Sztálin-stílusú mását. Nem bronzból, de szegény országnak rászoruló ellenzéke van. A szobor-döntés jelképes aktusához meg teljes mértékben megfelelt így is. A részt vevők aligha értették félre, hogy a kiépülő diktatúra jelképe a szobor. Arról sincs hír, hogy ezt követően megugrott volna a pszichológusoknál előforduló pánikbetegek száma. Annak ellenére, hogy az ügyészség szerint a vádemelést a szobordöntés riadalmat okozó volta indokolja. Többek között. Miközben ott, és akkor, 2013. szeptemberében ez egy sokkal inkább kontraproduktív előadásnak tűnhetett.

Közben az ellenzék elbukott néhány választást, és önmaga szétszalámizásával is tett néhány szívességet a hatalomnak. Az akkori szobordöntést szép lassan eltemették a hétköznapok. Pityinger László is szép lassan feledésbe merült, és a Szolidaritás és békésen porosodhatna tovább. Azzal a bizonyos habosított műanyag-fejjel egyetemben, ha meg nem rágták az egerek. Ám van, aki ezek szerint nem felejt. Illetve, van olyan szervezet, ami nem felejt. Például az ügyészség. Ők vádat emeltek, mert ezzel is szolgálni gondoltak. Talán éppen Orbán Viktornak. Elvégre az sosem árthat, ha demonstrálják: még a képmását sem lehet büntetlenül bántalmazni. Különösen nem egy olyan időszakban, amikor Rijádtól Varsóig a szobor modelljét rugdalják körbe. Ha nem is szó szerint, csak képletesen. De annál nyilvánvalóbban. Ilyenkor igazán megérdemel egy kis önbizalom-erősítő gesztust a kedves vezető. Az legyen Polt Péter gondja, hogy miért nem vett inkább egy doboz cukorkát, és zárta le csendben a Dopeman-aktát. De még az is lehet, hogy nem a legfőbb ügyész a hunyó.

Az is lehet, hogy valaki, suttyomban, rémesen utálhatja Orbán Viktort. Ezért, a látszólagos szervilizmus lázrohamában elindította a vádemelést. Ezzel a szinte elfeledett politikai csoport, szinte észrevehetetlen akcióját, és annak hősét hirtelen beemelte a napi hírfolyamba. Azok után, hogy Simicska jelezte: Orbánt simán és nagy nyilvánosság előtt le lehet gecizni, igazán kellhetett az emlékeztető. Arra, hogy hungarocell-feje már 2013-ban is rugnivaló volt. Különösen azért is időszerű volt erre emlékeztetni, mert az eltelt időszak ismeretében mindenki felállíthatja a diktatúra-számláló jelen állásáról a saját kis röpdiagnózisát. A mostani vádemelés, különösen, mert a királyi csatornák, mint egyfajta elrettentő erődemonstrációt szórják is a nép közé a hírét komoly reklámértékkel bír.

Közvetve leporolva Gyurcsány jelképes akasztásának emlékét is. De leginkább Sztálinét, és az egykori, nem kevésbé öntömjéneztető diktátorét. S természetesen a Szolidaritásnak, Dopeman-nek, és az egykori, már-már elfeledett szobordöntésnek is akkora reklámot biztosítva a köz-kanálisokban, amekkorát önerőből akkor sem értek volna el, ha megfeszülnek.

Andrew_s

2015. február 19., csütörtök

Jarek kosarát is a magyarok szívhatják meg

Rájár a rúd Orbán Viktorra a nemzetközi színtű megmérettetéseken. Amin akár jól is szórakozhatnánk, ha egy kabaré színpadán zajlanának az események, és nem az egész ország szívna, mint a torkos borz. A legutóbbi „sikere” különben tényleg orbitális pofon. A békemenetekre eddig szinte számolatlanul tapsoncokat küldő lengyel jobboldal is kosarat adott a magyar miniszterelnöknek.

Az orosz-barátság erősítésével a magyar kormányzatban, szinte egyenes arányban hidegült el Jaroslaw Kaczynski Orbán Viktortól. Az a folyamat, ami már novemberben is látszott, tehát korántsem újdonság. Az újdonság leginkább az a nyílt kenyértörés, amit az mutatott, hogy a különben cseppet sem mézes-mázos politikai nézeteket valló jobboldali vezető egy laza kitérővel elhajtotta Orbán Viktor a fészkesbe. Még csak nem is nagyon titkolva, hogy az orosz elnök budapesti előfordulása volt az utolsó csepp. Ami túlcsordította azt a poharat, ami a magyar kormányzat ukrán-témájú pávatánca kapcsán már egyébként is tele lehetett. Kaczynski, nem lévén hatalomban levő politikus, megtehette, hogy lerázza Orbánt, mint a kutya a vizet, és meg is tette.

Ewa Kopacz lengyel kormányfő ezt nem tehette meg ilyen egyszerűen, s így lefolytatta a maga beszélgetését Orbán Viktorral. Ami az általa mondottak alapján „őszinte és nehéz beszélgetést” jelentett. Ami alatt valószínűleg olyasmit kellhet érteni, hogy részéről őszinte volt, és baromi nehezen tudta udvariasan a tudtára hozni a magyar miniszterelnöknek, hogy a hülyeségnek, képmutatásnak és a szövetségesek átverésének is van határa. Azért az üzenete, véleménye alighanem átment még Orbán Viktor gránitszilárdságú arcbőrén is, mert a magyar kormányfő kínosan elkerülte a megbeszélésekre való utalást. Valószínűleg ráébresztették tehát, hogy egy nőnek lehet ugyan virágcsokrot előkaparni a tömegből, és cuppogni a keze felett, de kormányfőként elsősorban politikus. Ewa Kopacz tehát alighanem ugyanúgy orcára ejtette, ahogy nem is olyan régen Angela Merkel csinált belőle hülyét.

A magyar miniszterelnök pillanatnyi íve tehát leginkább egy kocsmából kidobott kötekedő bunkóéra hasonlít. Akárkihez fordul, csak repül tovább. Lefele. Egyre inkább csak kötelességből, udvariasságból meghallgatott pária. Még akkor is, amikor Putyin személyesen jön ide leiskolázni, és a helyére tenni. Kivételesen nem a nézeteit, hanem a politikai helyzetét. Világosan érzékeltetve Orbánnal, hogy kinyalhatja, ha hagyja. Egy színpadi műben nagyjából ilyenkor jönne a pozitív hős, aki a szegény bohócot kirakja a színről, és felmutatja a saját virtuóz játékát. Ezzel szemben a valóság alighanem radikalizálja Orbán Viktort. Egyre erősítve benne a meg nem értett zseni sértettségét, ami az ő esetében hatalommal és vazallusok gyűrűjével is párosul. Gyakorlatilag szinte kizárva azt a forgatókönyvet, hogy ráébred: ideje lenne eltakarodni a színről.

Egyszerűen nem teheti meg. Nem a pártja miatt. Bár a haszonélvezők sora alighanem ott is támogatásáról képes biztosítani. De ennek ellenére is sokkal inkább önmaga miatt. Önmagával szemben nem engedheti meg az általa alighanem behódolásnak értékelhető lépéseket. A realitástól, vagy akár a saját érdekétől függetlenül. Az is világos, hogy ez milyen irányba tudhat kipüfögni. Azt a sor szemlélve, hogy Rijadban a még indultak közt tartották számon, Merkel itt helyben jött pofont osztani, Putyin ugyancsak Budapesten csinált belőle másodosztályú hatalmast, majd most Lengyelországban ment helybe a pofonért az út egyértelmű. Extrovertálni, az országhatáron kívül kiélni a komplexusokat egyre kisebb a játéktér. Marad az, hogy a határokon belül az alattvalókon kell leverni a meg nem érettséget.

Ezért is gyanítom, hogy egyre hangosabb lesz a fogak csikorgatása. Orbán Viktoré is. De azoké is, akiknek a hatalmát bármi áron bizonygatni akaró vezér az aktuális bűnbak szerepét szánja. Akár csak a puszta létük miatt is. Aminek csak előszele volt, hogy legutóbb, többek között, mindenki pénzén haknizva uszított embert ember ellen. Mert a bevándorlókban hirtelen ördögöt látó agyvihar mi mást jelentett volna.

Andrew_s

2015. február 18., szerda

Meghívás Moszkvába: alulnézetből

 Putyin jött, koszorúzott és megbeszélt. Majd távozott. Egy komoly kérdést hagyva maga után, amire május elejéig csak választ kell találnia a magyar vezetés valamelyik szintjének. Habár az orosz elnök tulajdonképpen elég világosan közölte: meghívni Orbánt nem hívja meg. Csak elviseli, ha megjelenik.

Az talán még lehet kérdéses, hogy Áder János meghívása tényleg megtörtént-e, vagy megrekedt a szándéknyilatkozat szintjén. A magyar miniszterelnöknek szóló meghívás informális volta azonban tény. Ami nagyjából annyit tesz, hogy „nem tiltunk ki Oroszországból, de a szotyit te hozod magaddal”. S ha már a hivatalos, illetve az informális világ viszonyánál tartunk, akkor tulajdonképpen érdemes lehet a meghívások ilyetén alakulásának üzenetértékét is szemügyre venni. Nem veszítve szem elől azt a tényt, hogy Áder János putyini meghívása végső soron szükségszerűség. Mondhatjuk akár azt is, hogy azoknak a protokolláris viszonyoknak a figyelembe vétele, amely protokollra különben az ország vezető zsebhoki-bajnoka különben nagy ívben szokott fütyülni. De ha nem is fütyülni, akkor is legalább csücsöríteni egy kancellári kéz felett.

A fentieket, mármint Áder János meghívását az indokolhatja, hogy Magyarország köztársasági elnöke van nagyjából azon a poszton, mint az orosz elnök. Még akkor is, ha Putyinnak lehet utasítási joga a miniszterek felett, míg a magyar elnöknek legfeljebb a titkára tartozik engedelmességgel. Már akkor, ha Orbán Viktor ezt jóváhagyja a titkár számára. Informálisan. Mert formálisan a köztársasági elnök független a miniszterelnöktől. Putyin mindenesetre betartott némi protokoll-szabályt. Amivel nyilvánvalóan betartott valamennyire Orbán Viktornak. Aki talán most sajnálja igazán, hogy Schmitt Pál lemondásakor mégsem saját magát jelöltette uralkodónak. Az orosz Győzelem-napi ünnepség hivatalos, és formális meghívását elbukta. Neki most ezt dobta az orosz medve.

Azonban az is nyilvánvaló, hogy a formális gesztus mellett van egy informális üzenete is a meghívások ilyetén alakulásának. Ráadásul olyan, ami a tárgyalások erőviszonyainak az érzékeltetését is magába hordozza. A tárgyalások látszólag és a Fidesz vezérének kedves olvasatban, ugyanis arról szóltak, hogy Vlagyimir Putyin, mint Oroszország gyakorlatilag teljhatalmú vezetője leül Orbán Viktor magyar miniszterelnökkel. Elismerve ezzel látszólag azt, hogy a kormánypárt vezetője nem kevésbé teljhatalmú ura Magyarországnak. Amiben van is némi igazság, és az orbáni diktatúraépítés kétségtelenül ezt sugallja. A látszat azonban mégis csalhat. Oroszországnak ugyanis szintén van miniszterelnöke. Az orosz vezetési hierarchia szerint tehát valójában nem Putyinnak kellett volna tárgyalni Orbán Viktornak, hanem Dmitrij Anatoljevics Medvegyevnek, aki 2012. május 8. óta orosz miniszterelnök. Még akkor is ő lett volna a rangbéli tárgyalópartner, ha otthon csak akkor fújhatja ki az orrát, ha ezt az orosz elnök nem ellenzi.

Az orosz hatalmi rendszer szerint tehát valójában az ottani miniszterelnök „főnöke” jött tárgyalni a magyar miniszterelnökkel. A saját hatalmi hierarchiája szerint Putyin tehát végső soron „lefele” beszélt az itteni tárgyalásokon. Ami, tekintetbe véve az energetikai rendszerekben rejlő zsarolási potenciált, és Oroszország geopolitikai helyzetét nem éppen azt az olvasatot támogatja, ami a hithű orbanisták szívének kedvez. Nem a maga szintjére emelte fel Orbán Viktort, hanem éppen ellenkezőleg. Egy leereszkedő gesztust gyakorolva, tulajdonképpen „főnökként” jött egy „beosztott” mitugrászhoz. Megvilágosítani miheztartás éppen aktuális irányát és elvárásait. Ez érthetővé teszi Orbán Viktor részéről az akár meghasonlásig elvitt szervilizmust is a látogatás ideje alatt. Amire az említett meghívás végső soron csak pontot tette az „i”-re. Egy utolsó gesztusként érzékeltetve Orbán Viktorral, hogy tudja: hol a helye.

Putyin tehát világosan megüzente a magyar miniszterelnöknek, hogy akármennyire ugrál, a helye térden állva van. S amennyiben az orosz elnök úgy dönt akkor egy erigált ló teljes mén-készségétől lehet boldogabb. De addig is: lehajolhat Merkel tolláért, de Putyiné a fülébe.

Andrew_s

Demagógisztáni napló: Szürkeségeink

Putyin jött, koszorúzott és megbeszélt. Az utóbbiak kapcsán leginkább az juthat az eszünkbe, hogy vajon milyen pózt kedvelhet. Már akkor, ha a gyakorlatba is implementálni akarná azt, amely korábbi megjegyzésről a vulgársajtó már elég sokat értekezett. A lényeget azonban aligha érinti.

Annyiban semmiképpen, hogy a megfogalmazástól függetlenül: Orbán Viktor és vele az ország letérdelt. S teljesen mindegy, hogy a keleti medve megelégszik-e a térdelő pozícióval, vagy elvárja ezt követően a kutyapozíciót is. Mely utóbbi esetben is szabad döntése a szerszám megválasztása. A napi gyakorlatban a pórázt az az energetikai és környezeti függés jelenti, amire csak komoly szemellenzőkkel nem lehet tekintettel lenni. Mert Paks, illetve az atomenergetika nem csak energetikailag tesz függővé, hanem környezetileg is. Nem vitatva, hogy az atomerőműre is igaz: nincs baj, amíg baj nincs. De ha van, akkor nagyon nem tesz jót az eljövendő generációknak. S nem mellesleg, baleset sem kell hozzá. Elég, ha a partner az elhasznált fűtőelemek át nem vételét valósítja meg. S máris a hajunkra kenhetjük a radioaktív hulladékot. Azonban Orbán Viktor erről, érthető módon, hallgat. Ahogy a közelmúltban kilapátolt, és azóta is a gerincét kereső, Illés Zoltán is mély kussban volt. Putyin meg bármit megígérhet. Őt elviszi a tuti repülő, nekünk meg itt marad a szmötyi.

Ugyanakkor tényleg olyasmiről folyt hosszasan a disputa, hogy milyen emlékművet koszorúzott meg, és ehhez Orbán Viktor milyen asszisztenciát biztosított. Nem vitatva persze, hogy a miniszterelnök annak idején éppen a Nagy Imre temetésén elmondott, különben kockázatmentes, beszédével tört be a köz tudatába. S azt sem vitatva, hogy az 1956-os eseményeket ellenforradalomként aposztrofáló emlékmű orosz koszorúzásához való asszisztencia az akkori Orbán Viktor mai szájba-köpése. De érdemes ennek kapcsán azért arról is megemlékezni, hogy hazánk nem véletlenül a következmények nélküliség hona. A népet csak fekete és fehér szlogenekkel etető hatalom ugyanis hozzászoktatta, kemény munkával, illetve generációkra visszamenőleg az embereket a „holnaptól minden másként volt, másként lehetett” szemléletéhez. Ez nem Orbán Viktor bűne, hanem tényleg generációs tradíció. A „hős felszabadítók vs. szemét németek”, illetve „hős megszállók vs. erőszaktevő szovjetek” ingahelyzetben való hivatalos értékelés már a világháborús részvételünk realitásától is megóvott mindenkit. A hatása a hétköznapi fasizálódásban naponta skálázható.

1956 megítélésében ugyanez a helyzet. Azzal, hogy a lincselőket is olykor hősként, a sorozott szovjet kiskatonát is gonosz megszállóként kezelik, semmivel nem jobb, mint az 1960-1970-es évek szintén sarkos szemlélete. Beleértve azt, hogy hol csak erről, hol csak arról hallhatunk. Elősegítve azt, hogy a politikai fogáskeresők valami bármikor kijátszható kártyaként kezeljék az ezzel kapcsolatos nézeteket. Ezért is vihette el a kommunikációt a putyini koszorúzás a valóságtól. Elfeledkezve arról, hogy 1956 sem volt egy steril helyzet. Az alapvetően baloldali, és egyáltalán nem kapitalizmus-párti Nagy Imrével, a nyugati határszélen előkeveredő kisnyilasokkal, a Lenint jobboldali elhajlónak látó ultrabalosokkal, és szovjeteket „csak” zsigerből utálókkal, és a tényleges polgári liberalizmusban hívőkkel. S mindenki mással. Tisztán szent felkelésnek beállítani és kategorikusan ellenforradalomnak címkézni egyaránt botorság lehet. Az évtizedes cetliragasztás eredményeként azonban a politikai hangoskodók egy rész úgy érzi, és joggal, hogy van mit keresni a másik félcédulái, koszorúi között. Ha annak idején nem vernek le zsigerből minden emlékművet és szobrot, nem írnak át tőből minden történelemkönyvet, akkor talán könnyebb lett volna szembenézni sok mindennel. S ma kevésbé lehetne manipulálni a tömegeket.

Ez mindannyiunk érdeke lenne. De nem a hatalomé. A hatalom, és különösen a diktatórikus hatalmak mindig is szerették az egyszerűséget. A kézivezérlés nem tűri a bonyolult gondolatokat, az átmeneti skálák kezelését. Minél több mindenbe ugat bele, annál kevésbé tűri, mert annál nehezebb kezelni. Amikor az ellenzék egy része leakad egy koszorún, akkor tulajdonképpen hallgatólagosan elfogadja ezt a leegyszerűsítő szemléletet. Valamint azt, hogy az ország ne akarjon a történelmével együtt élni. Takarjuk el, Vigyük odébb a nyomait. Mások se mutogassák. Mások se koszorúzzanak. Mindenki nézzen egy irányba. Semmivel nem jobb, mint a túloldal. A mindenkori túloldal. Holott talán egyszer meg kellene próbálni a lényegre koncentrálni olykor a szimbólumok mögött. Ellenkező esetben a történelem fogja a következő maflást adni.

A megbeszéletlen háborús szerepvállalások ma talajt adnak a hős antiszemiták dicsőítéséhez, és a féligazságok talaján burjánzó nácizmushoz. A Tanácsköztársaság feldolgozatlansága pedig jelszavakat a zászlójukra. ’56 sarkítottsága már ma látszó politikai fétiseket biztosít a holnapi zászlókhoz. S igen. Az EU-hoz való csatlakozás körülményei máig megbeszéletlen tüskéket hagytak maguk után. Táptalajt adva az EU-szkepticizmusra építő kóklereknek. S mielőtt bárki azt hinni, hogy itt élesek a határok, az téved. A világ szürke, és hibát követ el az a politikai erő, amelyik ezt nem veszi tudomásul.

Mert nyugodtan lehet valaki EU-szkeptikusan liberális, vagy a fasiszta nagy-Európa híve. Ahogy pártolhatja valaki a ma olcsó energiát, miközben nem szeretne betagozódni az orosz birodalomba. Vagy éppen ellenkezőleg: erőt akar maga mögött érezni az energiától függetlenül. Akár kutya-pozícióban is.

Andrew_s

2015. február 16., hétfő

Vona újabb szerecsene

Vona házifeladata: Ulics Erika
Forrás: Cink.hu
A Cink.hu szerzője, Szily László igazi nyelvi leleménnyel nevezte ki „netnácinak” azokat, akik az interneten posztolnak fasiszta, szélsőjobbos, szálasista és hasonló szövegeket. Tette különben ezt annak kapcsán, hogy Vona Gábor számára egy újabb delikvenssel szolgáljon. Akit el lehetne küldeni bentlakásos továbbképzésre.

Különösen fogós, ravasz feladvány lehet az illető nőszemély elhelyezése, mivel az országgyűlési kampány alatt, a képek tanúsága szerint Vona Gábor maga is kampányolt Ulics Erika mellett. De mindenesetre az arcát adta a kampányhoz. Mert volt képe hozzá. Letagadni a saját szélsőséges nézeteit. Mert azért az utóbbi időben igen komoly erőfeszítéseket tesz a Jobbik elnöke, hogy szalonképesebbé varázsolja a pártját. Még a nála szélsőségesebb nézeteket vallók roll-outjára is hajlandó volt. Nyilván abban a biztos tudatban, hogy a HungaroAurora tagjai alkalmasint mahd csak rá szavaznak. Ha a szükség, és a szélsőségesek parlamenti uralma ezt kívánja. Ugyanakkor a kormányzat mélységes el nem határolódásai, Orbán Viktor meg nem jelenései, vagy olykor éppen megjelenései szintén sokat segítenek a szerecseneknek a fürdésben.

Ahogy csökken a távolság a regnáló kormányzat és egy authoriter, a szélsőségeseket fel és kihasználó diktatúra között, úgy válnak viszonylagosan elfogadottabbá a szélsőségesek. Különösen úgy, hogy számos, valóban körvonalazható társadalmi problémára a Jobbik, és elvbarátainak féligazságain kívül nem látható egy valós, kommunikálható alternatíva. A szélsőségesek előretörésén pártszinten is pusztán sopánkodni ugyanis rohadtul kevés. Nagyjából és egészéből a mackósajtba szorult brummogással egyenértékű. Ezt vagy hajlandó megérteni az a jelenleg a másodvonalbeli hatalomelosztáson civódó banda, aki ellenzéknek mondja magát, vagy az első vonalban áshatja meg a saját sírját. S nem a politikait, mert azon lassan már túl van. A netnácik ugyanis azért hiszik magukat rohadtul erősnek, mert mögöttük a párt különböző néven hívott, de alapjában gárdaszerű ökle, és nincs velük, és a féligazságaikkal szemben szinte semmi.

Ami nem jelenti azt, hogy ne lenne helye a sopánkodásnak. Sőt, akár a pániknak is. A szélsőséges ideológiák ugyanis eddig balról és jobbról egyaránt országvesztőnek bizonyultak. A Tanácsköztársaság túlkapásai, és a Horthy-Szálasi korszak rémségei egyaránt az országot pusztították. Miközben érdemes lenne tudni: egyik sem menti a másikat. A Tánácsköztársaság ideje alatt, vagy akár később, az ÁVH által elkövetett bárminemű ember-tiprás nem menti fel, és nem legitimálja a nácizmust. Sem a nyílt, pogromokat lebonyolító nácizmust, sem a, még csak, Szálasi-idézetek, „viccek”, önvállveregetős antiszemita kommentek, és cigányozós kiszólásokban megnyilvánuló internetes sörétséget.

Alkalmasint az utóbbiak élharcos-nőjeként mutatta be Ulics Erikát a Cink.hu. Mint olyan valakit, aki alig vitathatóan kielégít egy réteget. Azt, akinek egy Szálasi-idézet, némi cigányozással és zsidózással körítve mindent megold az életében. S máris könnyebb szívvel megy el közmunkára. Felügyelőnek. Abban bízva, hogy felette sosem olvasnak névsort. Ami egy roppant nagy tévedés. Alkalmasint akár Szálasi elvtársnőjétől is lehet roppant nagy tévedés. Ha valakinek eszébe jut, hogy árjaszőkén, szlávos hangzású névvel, és egy örmény származású nemzetvezetőt idézve ne magyarkodjon a félázsiai aranyvérűeknek. Még akkor sem, ha az őseit illetően egyik netnáci sem tudná talán még a mindössze tizenhat dédszülejének sem igazolni a pedigréjét. Nem hogy ezer élvre visszamenőleg mindenkit.

Andrew_s

2015. február 15., vasárnap

Együtt kétezertízen-akárhány

Forrás: NOL
Az egyik, legalább önmagát ellenzékinek definiáló formáció kapcsán tegnapi hír, hogy elnököt választottak. Úgy hívják őket, hogy „Együtt – A Korszakváltók Pártja”, és aki azt gondolja, hogy ez a Bajnai-féle választási vesztes roncsainak maradéka, az jól gondolja. Jól mutatva azt a jelenséget, hogy emelt fővel veszíteni is tudni kell. Igaz, ahhoz fő is kell.

Ez utóbbiban eddig sem volt hiány, mert társelnökök adták egymásnak a félmondatokat. De most sincs hiány, mert jobbára csak a címek változtak. Egészen lecsupaszítva a képletet: Szigetvári Viktort megválasztották elnöknek. A szintén jelölést kapott Pápa Levente, Juhász Péter és Szelényi Zsuzsanna trióból Szelényi Zsuzsanna nem indult el a versenyben, míg a másik két jelöltből, korábbi társelnökökből, alelnök lett. Juhász Péter, mintha lett volna bármi tétje az egésznek, visszalépett Szigetvári javára. Az egész önmagában talán egy mínuszos hírt érne meg. Apró betűs lábjegyzetet a napi politikai zavaros szélére vetett fecnik egyikén. Jelenleg mindenképpen. Amiért mégis érdemes talán ezt a fecnit leöblíteni, és elmerengeni fölötte, az inkább a látlelet-értéke. Egy nagy ellenzéki látlelet. Különösen annak a komédiának az árnyékában, amit Orbán Viktor rendezett a külpolitika kapcsán. Ami szintén inkább a mai magyar hivatalos ellenzék egy részét, a résztvevőket minősíti. Le.

Az Együtt-re visszatérve, még emlékszem, amikor a névben egy évszám is volt. A 2014-es. A választás éve. Akkor is kérdés volt, hogy vajon tényleg nyerni akarnak-e? Elvégre győzelem esetén most 2015-ös évszámnak kellene lenni a névben. Csupa macera. Inkább bukták a választást. Ha nem is éppen az évszám miatt. Ellenben egy nagyon logikusnak tűnő lépés lett volna, ha a választási vereség után, mint választási párt megszűnik az egész. Visszabomlik ara a szintre ahonnan indult. S vagy tud újra lendületet venni, vagy sem. Az olyan szervezetek történetét látva, mint például a Milla volt, a vagy nem lett volna szerintem esélyes. De legalább a felelősségvállalás látszatát megőrizhette volna az említett visszasorolás. A „vagy nem” esélyét mérlegelhették azok is, akik mégis a névváltás és a politikai jelenlét zombizmusa mellett döntöttek. A politikai latyak felszínén kialakult hártyán adva táncteret azoknak, akiknek aligha nulla a felelőssége a választási vereséghez vezető úton.

Elég arra a politikusra gondolni, aki most éppen a tényleg felháborító ingatlanmutyik hős leleplezőjének szerepében haknizik. Nehéz azonban elhinni a hiteles ellenzékiséget akkor, amikor a Milla színeiben az ellenségkereséssel indította a politikai együttműködést sürgetni látszó párbeszédet. Elérve azt, hogy Gyurcsány démonizálásába beszállva, hosszú ideig a „ki kivel nem áll szóba” legyen a téma a valós együttműködés kereteinek kimunkálása helyett. Bedobva az ellenzék bármilyen összefogási kísérletét máig megmérgező olyan ötletet is, hogy a zászlókkal mindenki menjen ahova akar, de a Milla rendezvényére aztán be ne tegye a lábát. Máig biztosítva azt, hogy a valóban lényegi kérdésekről a szimbolikus szintekre terelje a vitákat. Sok-sok energiát elvonva attól, hogy a közös pontok megtalálására lehessen koncentrálni. A máig ható ötletet egyébként szinte bármelyik tüntetés kapcsán le lehet leplezni. Juhász Péter tehát elmondhatja magáról: építeni nem sokat, de rombolnia eleget sikerült.

S akkor, ha a választások előtti, majd ezt követő kommunikációt nézzük, ebben legalább tényleg méltó párja a jelenlegi elnöknek. Szigetvári sem most jött ugyanis az Arcturus csillagképből. Vagy máshonnan. Ott volt ő akkor is, amikor gondos, mondhatni megfeszített munkával építették le a Bajnai visszatérésekor fellobbanó népszerűséget. Kiépítve az elitista vezérelvűséget sugalló ellenzéki modellt. Előre tolva a Bajnai-Mesterházy párost, és még a látszatát is kerülve a valósan széles platform, egy programelvű ellenzékiség kialakításának. Talán azért, mert ennek szándékáról szó sem volt. Ami egy erősen opportunista szemléletből különben érthető. A politikai centrumhoz elég közel maradva túl lehet élni a napokat. Ehhez nem is kell okvetlenül a kormánypárthoz tartozni. A képviselői nimbusz és fizetés ugyanis az ellenzéknek is kijár. Valamint azok a kapcsolati hálók is, amelyekhez a nimbusz igencsak jól jön. Lett légyen az a képviselőség akár az országgyűlésben, akár egy önkormányzatban manifesztált. Nem féltem az említett urakat attól, hogy egy békési tanyán szántva kelljen a betevőért megharcolniuk a közeljövőben.

Ami a látleletet illeti? Az a nagy magyar következménynélküliség ellenzéki bemutatója. A szinte nyilvánvaló, a választási vereségben tetten érhető felelősség dacára a politikai parafák továbbra is ott lebegnek a felszínen. Zavarva a hitelességet, a valós egység kialakulását. Legfeljebb a Schiffer–féle álellenzékiség hiányzik még ahhoz, hogy ismét megkérdezzük a szinte triviálist. Mennyire ellenzéki ez az ellenzék? Mert a Lendvay utcából is nehezen oldhatnák meg hatékonyabban a megosztást, felszalámizást, és céltalan lózungszórást.

Andrew_s